KÓR kép

Jó reggelt! – mondom magamnak, mikor szokás szerint reggel hatkor kikelek az ágyból.
Nem esik jól. Ma különösen nem. Tegnap túl későn kerültem ágyba, a szemhéjam még most is harcol a gravitációval.

Hat óra húsz.
A második vekker is megszólal. Ez már a végső ítélet. Indulnom kell.
Felkapom a cipőm, és lesietek a lépcsőn. A villamos épp akkor csikorog el a ház előtt – szerencsém van, elértem. Innen két átszállás, és már a belvárosban vagyok.

A metróbejáratnál egy újságárus áll. Ingyen újságot osztogat, ugyanazt, amit már hónapok óta nem veszek el.
Túl sok benne a politika, túl kevés az ember.
Mégis, most valami megakad a szememen: egy cikk címe.

Egy tudós arról ír, miért változott meg az emberek közlekedési stílusa.
Miért nem figyelünk egymásra, miért siet mindenki, mintha az élet is csak egy futószalagon tolná előre az embert.
Azt kérdezi: vajon a telefon az oka, vagy a nevelés?

Meglep, hogy egy politikai lapban ilyen kérdés megjelenik.
Elolvasom. A végén a tudós nem von le következtetést. Csak ennyit ír:
„Gondolkodjanak el.”

Elgondolkodom.
Milyen az én közlekedésem?
Azt mondhatnám, én figyelek. De tényleg?
Én is előveszem a telefont, ha van öt percem.
Zenét hallgatok, olvasok, nézem az üzeneteket.
Csak közben… igyekszem nem menni neki senkinek.

Sokszor láttam, ahogy valaki jön velem szembe, a kijelzőjébe tapadva, mintha az egész világ egy tenyérnyi fényben férne el.
Én állok félre, mert különben belém jönne.
Mindig félreállok.

Egyszer – gondolom ilyenkor – nem fogok.
Csak megállok.
És várom, hogy belém ütközzön.
Hogy észrevegye: létezem.
De aztán mindig elfordulok, mert nem akarok bajt.
Pedig lehet, csak így tanulnánk meg újra egymásra nézni.

A metrón is van egy jelenség, amitől minden nap kicsit betegnek érzem a világot.
Az ajtóban álló ember.
Aki nem száll le a következőnél, csak ott áll, mereven, mint egy szobor, és útban van mindenkinek.
Ha szólni mersz: „Elnézést, le szeretnék szállni” – szúrós tekintet a válasz.
Nekem kell bűntudatot éreznem, mert el szeretnék menni mellette.
Mert élni, haladni, mozogni akarok.

Ez a kór.
Nem a sietség, nem a zaj, nem a telefon.
Hanem a közöny.
Az, hogy már nem látjuk egymást.
Nem embert látunk, csak akadályt.
Nem mosolyt, csak tükröt.
A saját rohanásunk tükörképét.

És miközben a vonat ráz, és a neonfény villanásai ütemre verik a gondolataimat, azon kapom magam, hogy a cikk befejezését én írom tovább a fejemben:

„A kor képe nem más, mint a kór képe.”
És nem tudom eldönteni,
vajon én csak diagnosztizálok…
vagy már én is beteg vagyok.

Gyilkosság az építkezésen

Hónapok óta tart az építkezés a város szélén.
A lakók már megszokták a kalapácsok ritmusát, a gépek bömbölését, a sűrű port, ami esténként lepi be az ablakokat.
De ez a nap más volt. Ez a nap mindent megváltoztatott.

A munkások épp egy új alapot kezdtek ásni, amikor az egyik markológép fémkarja hirtelen megakadt valamiben.
Egy üreg.
Nem szerepelt semmilyen tervrajzon.

A munkát azonnal leállították. A helyszínt szalaggal zárták le, és értesítették a hatóságokat.
A sajtó gyorsabban ért oda, mint a régészek. Mikrofonok, kamerák, kérdések.
De a feltárás vezetője csak ennyit mondott:
– Nagy erőkkel dolgozunk a vizsgálaton. Egyelőre nem tudjuk, mit találtunk.

Ahogy telt az idő, az üregből ládákat kezdtek kiemelni.
Régi, rozsdás vasalások, korhadt fa, valami ősi szag lengte be a levegőt.
Kiderült: vaskori temetkezési helyet találtak.
A város felbolydult. Egyesek szerint kincseket rejthetett, mások szerint valami olyasmit, amit jobb lett volna békén hagyni.

A munkálatok vezetője ideges lett.
– Csúszik! – kiabálta. – Minden csúszik!
A határidő közeleg, az engedélyek drágák, az idő pénz. De az üreg csak mélyült, és egyre több ládát hoztak fel.

És aztán… megtörtént.
Egyik reggel a hírek már nem az új leletről, hanem egy halálesetről szóltak.
Az egyik régészt holtan találták az üreg alján.

– Öngyilkosság volt – mondta az egyik nyomozó.
– Gyilkosság – vágta rá a másik.
– Majd a halottkém eldönti – zárta rövidre a harmadik.

A boncolás után megszületett a válasz:
Gyilkosság.
Egy fejre mért erős ütés végzett az áldozattal.
A tettes valószínűleg jobbkezes, magas, erős férfi – amilyenből egy építkezésen tucatnyi akad.

A rendőrök sorra hallgatták ki a munkásokat, a régészeket, a mérnököket.
De senki nem látott semmit.
Az indíték sem volt világos. A feltárt tárgyak nem voltak különösebben értékesek.
Egy fiatal nyomozó azonban mást gyanított:

– Lehet, hogy találtak valamit, amiről nem tudták, mi az. Félredobták. És valaki rájött, hogy többet ér, mint az összes többi lelet együtt.

De ezt már senki nem tudta sem megerősíteni, sem cáfolni.
A leltár ugyanis hiányos volt.

Ahogy múltak a hetek, az ügy lassan elhalt.
A területet lezárták, majd újra megnyitották az építők előtt.
A munkások újra dolgozni kezdtek, mintha mi sem történt volna.

Csak néha, amikor a markológép foga a föld mélyébe mart,
valami furcsa, mély hang hallatszott onnan lentről.
Mintha a föld visszanyelte volna a titkát.
És aki aznap este a közelben maradt, azt mesélte, hogy az üregből halk, tompa kopogás hallatszott.

Mintha valaki…
vagy valami…
még mindig jelezni akarna onnan.

Elkapják valaha a gyilkost?

(Szerinted ki a gyilkos?)

Alkotás

Alig, hogy elaludtam, fel is pattantam.
Egy vers! Egy vers! – mondogattam magamban.
Le kell írnom valahová, mielőtt elillan.
De hová is kezdjem?

A cím már megszületett: Alkotás.
Különös – gondoltam –, hogy hamarabb jön meg a cím, mint a vers maga.
Mindegy is, folytatom.

„Jó rég alkottam valamit,
valami újat, valami csodásat.”

Ez jó lesz, igen. Csak rímet kell keresnem.
A „valamit”-re talán „dalait”, a „csodásat”-ra mondjuk „csodádat” vagy „csodámat”.
Meg is próbálom:
„Papírra vetem lelkem dalait,
megmutatom belső csodámat.”

Nem, ez így nem jó.
A „csodákat” szó megtöri a dallamot.
Talán így:
„Jó rég alkottam valamit,
valami újat, valami egyedit.
Papírra vetem lelkem dalait,
megmutatom belsőm jegyeit.”

Igen… ez már közelebb van.
De még hiányzik valami. Egy hangulat, egy érzés, ami az egészet összefogja.

Két nap telt el. Két nap gondolkodás, javítás, hallgatás.
Végül leírtam:
„Megmutatom, mit tudok,
piciny szívemben mit tartok.
Szívemből alkotok,
ismernek — ilyen vagyok.”

Szép.
De valahogy nem teljes.
Mióta az eszemet tudom, mindig ilyen vagyok:
több kell.
Egy szó, egy fordulat, egy apró lélegzetvétel, ami életre kelti a sort.

Régen gyorsabban ment.
Mostanában megállok, újraolvasok, átírok.
Mintha már nem csak írnék — hanem figyelnék is.
Minden szóra, minden rezdülésre.
Ahogy az alkotás lassul, úgy lesz benne több igazság.

Előveszem régi verseimet. Van, amit befejezek. Van, amit kijavítok.
Némelyik még várja, hogy megszülessen – mások már csak emlékek.

Aztán egy délután, miközben újra a sorokat néztem, megértettem valamit.
Nem a tökéletesség számít. Hanem az őszinteség.

Így lett a végső forma:

Jó rég alkottam valamit,

valami újat, valami egyedit.

Papírra vetem lelkem dalait,

megmutatom belsőm jegyeit.

Megmutatom mit tudok,

piciny szívben mit tartok.

Szívemből alkotok.

Ismernek! Ilyen vagyok.

Rajta hát tarts velem,

megvan a saját jegyem.

Versem támaszod legyen,

akármilyen zord helyen.

Cím nélkül nem vers a vers.

Legyen frappáns, és elegáns.

Vagy egyszerűen csak Alkotás.

Rövid, egyszerű, de igaz.
A tollat letettem, és csak néztem a papírt.
Most először éreztem azt, hogy az alkotás nem rólam szól.
Hanem arról, aki majd elolvassa.

Fekete Teknős Börtön

Negyven éve szolgálok a Fekete Teknős Börtönben.
Ez alatt az idő alatt láttam mindent, amit ember csak láthat.
Vérszagot, port, verejtéket, és olyan tekinteteket, amikben rég kihunyt az élet.

A hozzánk kerülők nem közönséges rabok. Itt a világ legádázabbjai raboskodnak.
Aki ide kerül, annak már nincs visszaút.
Mi, őrök, egész nap teljes felszerelésben járőrözünk. A nap perzsel, a por fullaszt, a csend néha hangosabb, mint a fegyverropogás.
Már csukott szemmel is ismerem minden kavics helyét a déli és északi szárny között.
Negyven év alatt a lépteim beleégtek ebbe a földbe.

Néha jöttek a főnökök terepszemlére. Ilyenkor mindenki lázas készülődésbe kezdett.
A vezetés szeretett rendet és fegyelmet látni, még ha csak kirakat is volt.
Mi tudtuk, hogy három őr is elég egy szárnyhoz, de a szemle napján minden méteren állt egy.
A szabadságot ilyenkor elfelejthettük.

Távol a családomtól, évente legfeljebb három hét szünet.
Ha a kérelmet nem adod le időben, várhatsz fél évet.
A börtön lassan felfal belülről. Nem a rabok — maga a hely.

Most viszont valami más van készülőben.
A parancsnok szerint a világ vezetői jönnek szemlére.
Új felszerelést kaptunk, új uniformist, sőt, még a rabokat is átöltöztették.
Azt mondták, ez a látogatás mindent megváltoztat.

A szomszédos börtönből is érkeztek őrök.
Köztük egy különös alak: magas, erős, fekete sisakot visel, de senki sem látta még az arcát.
Nem beszél.
Csak egy szót írt valaha levélben, amikor áthelyezni akarták:
„Nem.”

Őt nevezték ki a mi egységünk vezetőjének.

A látogatás napján a börtön olyan csendes volt, mint még soha.
A helikopterek leértek, és fekete autók gördültek a poros udvarra.
Soha ennyi öltönyös embert nem láttam egy helyen.
Nem érdekelte őket sem a rab, sem az őr.
Tárgyalni jöttek. A mi feladatunk az volt, hogy ne történjen semmi.

Hajnali öt óra volt, amikor a kijelölt szektor felé tartottunk.
A titokzatos őr mellettem lépkedett hangtalanul.
Fegyver a vállán, tekintet előre.
A szobához érve az ajtó nyitva állt.

Bent csend.
Furcsán sűrű csend.

A földön feküdt az egyik védett személy. Halott.
A mellkasán egyetlen vágás.
Nem hallottunk semmit, nem láttunk senkit.

Megszólalt a riadósziréna.
Negyven év alatt először hallottam.
Mindenki futott az előre kijelölt pontra.
A parancsnok ordított, mint aki maga sem hiszi el, amit lát:
– Mind meghaltak! Mind!

Ekkor tudtam: a Fekete Teknős véget ért.

A börtön alapító okiratában réges-rég leírták:

„Ha gyilkosság történik a Fekete Teknős falai között,
a kormány köteles bezárni a börtönt,
és lerombolni az épületet.”

Senki sem tudta, ki és miért írta ezt bele.
De most eljött az ideje, hogy életbe lépjen.

Negyven év után nyugdíjba vonulok — akár akarom, akár nem.
Nem bánom.
Elég volt.

Mégis, valami nem hagy nyugodni.

Aznap, amikor a holttesteket elszállították,
odamentem ahhoz az őrhöz, aki egész nap némán mellettem állt.
Meg akartam köszönni a szolgálatot.

Akkor vette le először a sisakját.

A saját arcom nézett vissza rám.
Csak annyit mondott halkan, rekedten:

– A Fekete Teknős mindig is benned volt.

Már csak egy kérdés van, ami tisztázatlan. Ki gyilkolt, mikor, miért?

Ki?

„Ki tette tönkre az igazgatónő kocsiját?!” – kérdezte az osztályfőnök élesen, miközben szúrós tekintettel végigpásztázta a fiúkat.
A teremben döbbent csend ült.
A fiúk némán ültek, a lányok lesütötték a szemüket. Aztán suttogás indult, majd mutogatás. Mindenki a másikra nézett, a hangzavar nőtt, észre sem vették, hogy már rég becsengettek.

– Elég! – csapott az asztalra a tanár. – Mindenki marad a helyén!

A következő óra matematika lett volna. Senki sem bánta, hogy csúszik. A matek volt a leggyűlöltebb tárgy az egész iskolában.

Pedig Mrs. Elizabeth, az új tanárnő, egészen más volt, mint az elődje: fiatal, csinos, kedves. Volt benne valami különös, szinte hipnotikus.
A fiúk titokban róla álmodoztak, a lányok utánozni próbálták a ruháit, a mozdulatait, de mégis — valami megmagyarázhatatlan tartotta távol őket tőle.

Nem volt szigorú, sosem kiabált, a dolgozatai sem voltak nehezek.
Mégis, az osztályban senki sem szerette a matematikát.
Valahogy minden óráján fojtott légkör ült a termen. Mintha az idő lelassult volna, mintha a táblán a számok nemcsak egyenletek lennének, hanem jelek valami másból, valami rejtett világból.

Az iskola fenntartójához is eljutott a pletyka: a diákok félnek az új tanárnőtől.
Ezért egy fiatal beosztottat küldött, hogy titokban derítse ki, ki is az a Mrs. Elizabeth valójában.
Beépített diák lett, név szerint Alan Pierce, aki valójában a fenntartó embere volt.

Heteken át figyelte a tanárnőt.
Nem talált semmit. Se bűnfoltot, se titkot.
Múltja makulátlan volt — vagy talán túl makulátlan.
Minden papírja tökéletesnek tűnt, de az aktái olyan frissek voltak, mintha tegnap gyártották volna őket.

Aztán egy napon Elizabeth bejött az órára, és a tekintete más volt.
Fáradt. Üres.
Alan akkor még nem tudta, hogy az igazgatónő kocsiját előző este valaki összetörte a parkolóban.
A kamera nem rögzített semmit, mintha a felvétel megállt volna.
A gyanú árnyéka persze az új tanárnőre vetült.

A vizsgálat elindult. Elizabeth múltját szétcincálták.
Kérdésekkel, kihallgatásokkal, bizalmatlansággal bombázták.
A kollégái elfordultak tőle, a szomszédai suttogtak a háta mögött.

Egy hét múlva beadta a felmondását.
Nem mondott semmit, csak ennyit írt a távozó levelébe:

„Az ember nem attól fél, amit lát, hanem attól, amit sejteni vél.”

Néhány hónappal később a helyi börtönben tűnt fel.
Tanárként dolgozott.
Matematikát tanított az elítélteknek.
És a foglyok szerették őt.
Megértették.

Az ő keze alatt rengeteg rab szerezte meg az általános, a középiskolai, és a felsőfokú bizonyítványát, diplomáját. Egy olyan világban, ahol a rabok jobb oktatásban részesülnek, jobban élnek, mint a szabadok, mi várható? A bosszú!

A tanárnő szeretett volna bosszút állni. Bár szerette a munkáját, a múltban történteket nem tudta elfelejteni. Az ellene irányuló kutató hadjáratok miatt, több kapcsolata is megromlott. Akik eddig a barátai voltak szépen lassan elfordultak tőle. Nem is csoda, hogy az eset óta szingli és társaságba sem jár.  Minden szabadidejében.

Mikor?

– Hé, haver… mi lesz szeptember elsején? – kérdezte Tom nevetve, miközben a sörét kavargatta a pohárban.
A kocsma félhomályában csak a neonfény vibrált a falon, kint lassan esett az eső.

– Akkor fogom elvenni a világ leggyönyörűbb nőjét – felelte halkan Alex.

Tom meglepetten nézett hol az egyikükre, hol a másikra.
– Ne szórakozz… miért nem szóltál eddig róla? Nem akartad, hogy ott legyünk?

Alex elmosolyodott.
– Dehogynem. Sőt, majd kérdezni is akarnék tőled valamit később.

– Bármi is az, a válaszom igen – nevetett Tom. – De mondd csak, miért pont szeptember elseje?

Alex szeme megpihent a múlt emlékén.
– Az a nap… amikor először láttam őt. Még az általános iskola alsó tagozatában voltunk. Akkor kerültem abba az iskolába. Nem volt szerelem első látásra. Csak egy új arc a sok között. De valamiért mindig észrevettem.

Pár pillanatig hallgattak. A háttérben halk zene szólt, a pultos unottan törölgette a poharakat.

– Teltek az évek – folytatta Alex. – Hetedikben volt annyi bátorságom, hogy megkérdezzem, lenne-e a barátnőm.
– És?
– Elszúrtam. Nagyon. Aztán jött a második fiú, a harmadik… én meg néztem végig, ahogy másokkal boldog. De valahogy mindig ott voltunk egymás életében. Nem tudom, hogy miért. Talán a sors… vagy csak a makacsság.

– És hogy lett ebből most esküvő? – kérdezte Tom hitetlenkedve.

– Hosszú történet. Középiskola, aztán egyetem, egy év kihagyás, újra a régi helyen… A vizsgák után ráírtam. Csak úgy. Rég beszéltünk már.
– És?
– Találkoztunk. Olyan volt, mintha az idő megállt volna. Pedig alig laktunk egymástól pár utcányira, mégis évekig nem láttuk egymást.

Alex kortyolt egyet a söréből, majd halkan folytatta:
– Azt hittem, lehet köztünk valami, de akkoriban más valakivel volt. Haragudtam rá, mert nem mondta el. A Facebookról tudtam meg. Aztán nem beszéltünk. Nem kerestem. Ő sem.
Egy nap mégis rám írt.
És onnantól… nem telt el nap, hogy ne beszéltünk volna.

– Szóval ennyi idő után újra egymásra találtatok.

– Igen – bólintott Alex. – De nehéz volt újra bízni benne. Néha még most is elgondolkodom, hogy sikerült-e teljesen.
– Ne butáskodj – mosolyodott el Tom. – Hisz igent mondott.

Alex szeme elhomályosult.
– Igen. Tizenhat év után. Az esküvő napján lesz kereken annyi, hogy először találkoztunk. Ha ennyit kibírtunk, miért ne bírnánk ki többet?

Ekkor Tom körbenézett.
– Egyébként… hol a te gyönyörű barátnőd, Claire?

A kérdésre hosszú csend lett.
Alex nem nézett fel.
– Nem tudom… – mondta végül. – Mostanában elég sokat dolgozik.

Az elfeledett hős

Átlagos napnak indult.
A vekker hatkor csörgött, ugyanúgy, mint mindig. Egy pillanatig bámultam a plafont, próbáltam erőt gyűjteni, hogy kimásszak az ágyból.
Csak még öt perc… – gondoltam, de tudtam, hogy nem engedhetem meg magamnak. A munka nem vár.

A busz ablakából a várost néztem. A házak, az emberek, a reggeli rohanás. Minden annyira megszokott volt, annyira emberi.
És mégis… mindig ott motoszkált bennem a tudat, hogy én nem teljesen tartozom közéjük.

– Ma is fáradtnak tűnsz – szólt oda Anna, a munkatársam, amikor beléptem az irodába.
– Nem aludtam jól – feleltem fáradt mosollyal.
– Gyere, ebédnél meghívlak valamire, rám fér egy kis szünet – mondta nevetve.
– Csak ne legyen megint ramen – próbáltam tréfálkozni, de ő már legyintett is:
– Pont az lesz.

És az lett.
Egy nagy tál gőzölgő ramen, a szokásos sarki kis étteremben. Az illata betöltötte a teret, a szójaszósz, a hús, a gyömbér – minden falat valami furcsa békét hozott. Egy pillanatra elfelejtettem, hogy van bennem valami, amit soha senki nem láthat.

Visszafelé sétálva azonban megálltam.
Nem tudtam volna megmondani, miért. Csak éreztem valamit. Mintha a levegő hirtelen megsűrűsödött volna.
A fejem fölött az ég vibrált, a felhők mozdulatlanná váltak. A madarak sem repültek.
Valami jön.

A következő pillanatban fénysáv hasított végig az égen, mint egy izzó repedés a valóság szövetén. A zaj… olyan volt, mintha az univerzum maga reccsent volna meg.
És akkor megláttam.

Egy penge.
Egy hatalmas, ismeretlen anyagból készült penge, amely lassan, méltóságteljesen zuhant a föld felé. Fénye olyan volt, hogy a szememet is fájdalmasan égette.
Ha eléri a felszínt – vége mindennek.

– Ez… nem lehet valóság – suttogtam. De tudtam, hogy az.
A szívem vadul vert. Az emberek körülöttem sikítoztak, menekültek, de a legtöbben meg sem értették, mi történik.
Én viszont tudtam. Mindig is tudtam, hogy eljön ez a nap.

Lehunytam a szemem.
Itt az idő.

A testem megfeszült, a levegő remegett körülöttem, amikor felemelkedtem a földről. Az emberek alig hitték, amit látnak. Egyesek a telefonjukat kapták elő, mások térdre rogytak. Én pedig szembenéztem a pengével.

Ahogy közeledtem, éreztem az erejét. A nyomás, amit keltett, szinte szétzúzta a mellkasom. Minden mozdulat küzdelem volt, minden lélegzet fájdalom.
De nem adhattam fel.

Megfogtam a penge szélét.
A hő azonnal átégette a bőröm.
– Gyerünk… – sziszegtem, a hangom alig hallatszott. – Nem… engedhetlek… le.

Ekkor egy hang szólalt meg a fejemben.
Nem emberi volt. Mély, dörgő, mint a mennydörgés, mégis ridegen nyugodt.

„Ostoba ember… azt hiszed, megállíthatod a pusztulást? Ez az istenek ítélete. Az emberiség elbukott.”

– Nem… míg én élek – lihegtem, és minden erőmmel felfelé nyomtam a pengét.

A hang nevetett.
„Egyetlen lény sem állíthatja meg a rendet. Te is csak por vagy a szélben.”

A fájdalom belém mart. A penge hegye a vállamba vájt, a húsomba, a csontig hatolt.
Mégis kitartottam.
A szemem sarkából láttam, hogy a város alattam fényben úszik, és valami halk béke áradt szét bennem.

– Emberek… húzódjatok fedezékbe… – suttogtam, tudva, hogy a hangom nem jut el hozzájuk.

A penge rázkódott, mintha küzdene velem. Az isteni erő szinte szétfeszítette a lelkem.
De volt még egy utolsó erőm. Egy titkos képesség, amit még soha nem használtam.

– Ha így kell véget érnie… – mormoltam –, akkor legyen.

A kezem fényleni kezdett. Éreztem, ahogy az életem ereje kiszivárog belőlem.
– Az én emlékemért… a világ maradjon meg. –

És ekkor a világ megállt.
A penge vakító fénnyé foszlott, a hang elnémult.
Az utolsó, amit éreztem, az a csend volt.
A teljes, békés semmi.

Majd… semmi.

A következő pillanatban a nap újra kisütött. A város élt, a buszok jártak, az emberek nevettek. Senki sem értette, miért állt meg pár pillanatra minden.
Nem is tudták meg soha.

Mert én már nem léteztem.
Nem volt testem, nevem, múltam.
Senki sem emlékezett rám.
Csak egy halvány, ismeretlen érzés maradt a világban – mintha valaki valahol egyszer megmentette volna őket.

És ez így volt jól.

Minden századmásodperc számít

A város éjjel sem alszik.
A metró dübörgése alatt rezegnek az utcák, a falak, még a csillagok is, ha az ember elég sokáig figyel.
Itt, ahol minden perc siet, és minden századmásodperc számít, nincs helye a hibának.
A szerelvények naponta átesnek az ellenőrzésen – átnézik a fékeket, a pályát, a vezérlőrendszert. Mindent.
Mert ha valami elromlik, az több, mint késés.
Az emberélet ára.

Épp hazafelé tartottam. Késő volt, a peronon alig néhány álmos utas álldogált. A metró késve érkezett, de nem foglalkoztam vele. Éjszaka ritkábban járnak, megszoktam már.
Felugrottam a harmadik kocsiba, ahol épp elfértem az ajtó mellett.

A szerelvény elindult.
A neonfény vibrált, a hangosbemondó monotonul sorolta a megállókat.
„Következő állomás: Keleti tér.”
Az emberek arcán a fáradtság. Egy nő a telefonját görgette, egy öltönyös férfi a táskáját szorongatta, egy kisgyerek a kabátujjba kapaszkodott.
Mindannyian csak haza akartak jutni.

Ahogy a metró felgyorsult, a gondolataim is elszabadultak.
Hány tonna acél száguld most a föld alatt? Hány élet függ attól, hogy minden jól működjön?
A válasz: túl sok.

Aztán jött a lökés.
Mintha hátulról valami belénk csapódott volna. Az utasok egymásnak estek, kiáltások, reccsenő műanyag, a fények kialudtak egy pillanatra.

– Mi történt?! – kiáltotta valaki.
– Lehet, hogy megálltunk… – mondta egy másik hang, de a félelem már érezhetően szivárgott a levegőbe.

Hátranéztem. A negyedik kocsi eleje betört a harmadikba. A fém nyöszörgött, mint egy sebzett állat. A padló remegett, a sínek sivítottak.
– Ne! – szakadt ki belőlem.

A vészfék működésbe lépett, de túl későn.
A negyedik kocsi tovább nyomta előre a többit, mintha egy láthatatlan erő húzná őket a mélybe.
A nő mellettem sikoltott:
– Meg fogunk halni!

Minden hang egyszerre tört be az agyamba.
Gondolkodj! Most!
Az órámra néztem. A karomon fekete, nehéz szerkezet, amit soha senki sem értett igazán.
Egyetlen gomb. Egyetlen esély.

Megnyomtam.

A világ lelassult.
A fém nyögése mély, torz hanggá nyúlt, a sikolyok elhaltak, mint messziről jövő visszhang. A fények megfagytak a levegőben, a por lebegett, mint aranyszemcsék a semmiben.
Csak én mozogtam.
Minden századmásodperc kinyúlt, mint egy örökkévalóság.

Ennyi az időm. Ennyi, hogy megmentsem őket.

Elindultam.
A mozdulatok nehézkesek voltak, mintha víz alatt jártam volna. Egyesével húztam ki az embereket a kocsiból, a mozdulatok között évek teltek el a fejemben.
– Gyerünk… – suttogtam egy fiatal férfinak, miközben a vállára kaptam. – Kibírod… csak még pár méter…

A peron felé vonszoltam őket. A testem tiltakozott, az idő lassítása minden energiámat elvette.
Egy… kettő… tíz ember… huszonöt… ötven…
A világ közben egyre gyorsabban kezdett visszatérni a normális tempóba.

Még egy pillanat. Csak még egy.

Visszafordultam. A kocsi szélén egy kislány ült, riadt szemekkel, a plüssállatát szorítva.
– Gyere, kicsim! – kiáltottam, és berohantam érte. A karomba kaptam, és az ajtó felé vetettem magam.

Az óra kattanása a fülemben harsant.
Az egy másodperc lejárt.

A világ újra mozdult.
A negyedik kocsi belerobbant a harmadikba. Fény, hang, tűz – minden egyszerre.
A lökéshullám végigszáguldott az alagúton.

A karomban tartott kislányt kivetette az erő a peronra.
Én már nem értem oda.

Az utolsó századmásodpercben láttam, ahogy az alagút fala megremeg.
Ha most nem teszek semmit, az egész vonal összeomlik. A város fele ráomlik az emberekre.

Nem engedhetem.

Pajzsot vontam magam köré. Nem volt tökéletes – már nem volt rá elég idő.
De elég volt arra, hogy a robbanás erejét elvezessem.
Egy szikrányit. Egy századmásodpercnyit.

Fény, füst, hamu.
Aztán csend.

Amikor a por eloszlott, az emberek már a peronon voltak. A levegőben füst és égett fém szaga terjengett.
Senki sem értette, mi történt.
Egyik pillanatban még a metrón voltak, a másikban már a peronon álltak, karcolásokkal, de élve.

A kislány sírt.
– Hol van a bácsi? – kérdezte.
Senki sem tudott felelni.

A negyedik és harmadik kocsi helyén csak egy fekete, kiégett üreg maradt.
A metró és én darabokra hullottunk.

De a város megmaradt.
A sínek nem omlottak be, a pálya bírta.
A forgalom másnap újraindult.

Senki sem tudta, miért állt le az éjszakai járat azon a napon.
Nem maradt belőlem semmi.
Csak egy elmosódott érzés a levegőben – hogy valaki, valahol, időt nyert nekik.

És talán, ha lett volna még egy századmásodpercem…
Én is túléltem volna.

Burok

Didergő hideg volt.
Az éjszaka alatt több centi hó hullott, és reggelre az egész város vakító fehérbe borult. A szél metszőn vágta az arcom, miközben az ablakon át néztem, ahogy az emberek sietve húzzák össze a kabátjukat. Senkinek sem volt kedve kimenni. Nekem sem.
De ha reggelizni akartam valamit, ki kellett mozdulnom.

Felvettem a legvastagabb kabátomat, bekötöttem a bakancsom, és a sapkát mélyen a fülemre húztam. A hideg ellen nem lehetett teljesen védekezni – csak elviselni.
Pár perc séta az egész, gondoltam, és elindultam a közeli bevásárlóközpont felé.

A város szürke volt és némán nyüzsgő. A hó ropogott a lábam alatt, az autók lassan haladtak, a levegőben kávé és kipufogógáz keveréke lebegett.
A bevásárlóközpont előtt egy nagy kereszteződés állta utamat. A lámpa pirosról zöldre váltott, és elindultam. A forgalom halk moraja, a hó alatt csúszó gumik hangja – minden a megszokott rendben zajlott.

Aztán a föld megremegett.
Nem erősen, csak éppen annyira, hogy a szívem kihagyjon egy ütemet. A zaj elhalt, a madarak felszálltak, az ég pedig… elsötétült.

Először azt hittem, hogy napfogyatkozás.
A többiek is így gondolták: megálltak, felfelé néztek, a telefonjaikkal próbálták rögzíteni a különös jelenséget.
De a sötétség nem úgy viselkedett, mint egy árnyék. Terjedt. Falni kezdte az eget, mint egy lassan leereszkedő függöny.

Aztán megláttam.
Egy pont. Először apró volt, mint egy csillag. Aztán nőni kezdett.
Egy meteor.

A levegő megfeszült, mintha a világ visszatartotta volna a lélegzetét.
Tudtam, mit jelent. Tudtam, mi következik.

Féltem.
Mégis a kereszteződés közepére rohantam.
– Hé! Mit csinál maga?! – kiáltott utánam egy férfi, de nem figyeltem.
Lehunyott szemmel a magasba emeltem a kezem, és éreztem, ahogy az energia megmozdul bennem. A tenyereimből kékes-zöld fény tört elő, és nyalábként szelte ketté a sötét eget.

A fény kiterjedt.
Burkot vont a föld köré.
Egy áttetsző, mégis erős réteg védte a bolygót az elkerülhetetlen becsapódástól.
A meteor már közel járt.

– Mit művel ez az ember?! – hallottam a távolból.
– Őrült! – kiáltotta egy másik.
De én tudtam, hogy nincs más választás.

A sötétség hamar véget ért. Az ég újra kivilágosodott. Az emberek fellélegeztek.
– Csak napfogyatkozás volt – nevetett valaki. – Nézd, milyen gyorsan vége lett!

Csak én maradtam mozdulatlanul.
A kezem az ég felé nyúlt, a fény még mindig áradt belőlem.
Nem mozdulhattam.
Ha leengedem, az aszteroida becsapódik.
És vége lesz mindennek.

A peremlátásomban mozgás. Egy rendőr.
– Uram, kérem, álljon félre! – szólt rám, miközben közelebb lépett. – Megzavarja a forgalmat!
– Nem mozdulhatok – mondtam halkan.
– Uram, ez nem vicc. Kérem, engedelmeskedjen!
– Nem… mozdulhatok – ismételtem.

A férfi közelebb lépett.
– Hagyja abba! – kiáltotta, és megérintette a vállam.
A pillanatban, ahogy hozzám ért, a burok lüktetett. Egy láthatatlan hullám lökte hátra.

Kiáltások törtek fel körülöttem.
– Valami történt! –
– Istenem, nézd, nem tudnak hozzáérni! –
A rendőr a földről nézett rám, riadtan.
– Mi a fene maga?!

A fényt már nehezen bírtam tartani. Az energia kiszívta az erőmet, a testem reszketett.
Csak még egy kicsit…

A rendőr újra felállt. Előrántotta a fegyverét.
– Le vele! Most azonnal!
– Kérem… – suttogtam. – Ne közelítsen. Nem érti, mit csinál…

A ravasz kattant. A lövés eldördült.
A golyó eltalálta a burok felszínét, és visszapattant.
A férfi mellkasába fúródott.
A tömeg sikoltott.

Onnantól minden elszabadult.
Kordonok, katonák, kamerák. A világ figyelt.
A hírek tele voltak velem: „A mozdulatlan ember a város szívében. Ismeretlen energiaforrás, veszélyes?”
A tudósok vitáztak, a vallásosok imádkoztak, az emberek fotókat készítettek.

Én csak álltam.
Egy hétig.
A hó elolvadt körülöttem, a testem már alig bírt. A szemem előtt minden villódzott.
Az égen újra megjelent a fény. A meteor.
Csak én láttam. Senki más.

– Gyerünk… – suttogtam. – Még egy kicsit…

A burok felizzott. A meteor nekicsapódott, és a hangja… mintha a mennydörgés sírt volna.
Aztán elhaladt.
Elkerülte a Földet.

A világ megmenekült.
Az emberek semmit sem vettek észre.
Én viszont minden erőmet elhasználtam.

A fény lassan elhalványult. A testem remegni kezdett, majd szétesett.
Hó, por és csönd maradt utánam.

Az emberek a kereszteződésnél másnap már nem is beszéltek rólam.
A hírek új témát találtak.
De valahol, mélyen a föld alatt, egy vékony, kékes-zöld energiafoszlány még ott vibrált.

A burok soha nem tűnt el teljesen.

10 000 év börtöne

Kopogtak az ajtón.
Nem erősen, nem fenyegetően – inkább kimérten. Mint amikor valaki pontosan tudja, ki van odabent.

A lakótársam, Marci, félálomban nyitott ajtót.
– Ki az? – kérdezte ásítva.
A folyosón két alak állt. Magasak voltak, feltűnően egyformák, mintha egymás tükörképei lennének. Az arcukon semmi érzelem, szemük fénytelen, a ruhájukon idegen szimbólumok vibráltak halványan.

– Őt keressük. – Az egyik rám mutatott.

Kinevettem őket.
– Ez valami beöltözős poén, ugye? Marci, te rendelted őket?

Nem válaszoltak. A levegő körülöttük megfeszült, mintha az oxigén is kevesebb lenne.
– Nem tréfa. A másik előhúzott két ezüstszínű csövet. A kezemre kattintotta őket. Látszólag lazán illeszkedtek, mégis egy láthatatlan erő tartotta őket össze.

– Ez most komoly? – próbáltam hátrálni. – Hé, valami félreértés van!
– A fogoly szállításra kész.

A szobában hirtelen fény nyílt. Nem ablak. Inkább mintha a levegő felszakadt volna, mint egy sebesült szövet.
– Várjatok! Ez valami tévedés! – kiáltottam, de már nem volt időm befejezni.
Egyetlen villanás – és eltűntem.

Egy hatalmas csarnokban tértem magamhoz.
A falak fémesek voltak, a levegő nehéz és idegen illatú. A plafonon fények úsztak, mint lassú hullámok.
Körülöttem százak, talán ezrek – különböző lények. Nem mind emberi. Némelyik áttetsző volt, mások szárnyakkal vagy csápokkal rendelkeztek. Mindegyik bilincsben.

– Mi ez a hely…? – kérdeztem magam elé.

– A Bíróság. – felelte mellettem egy sápadt nő, aki félig fényből, félig húsból állt. – A Galaktikus Igazságszolgáltatás.
– És… miért vagyunk itt?
– Mert létezünk. – nézett rám szomorúan. – Néha ennyi is elég.

Elhangzott egy parancs, egy idegen nyelven. A sor elindult. Egy hatalmas ajtó felé tereltek minket.
Senki nem jött vissza, aki belépett.

– Talán csak vallatnak – próbáltam magamat nyugtatni. – Talán hazajutok.
A nő csak megrázta a fejét. – Remény. Az első, amit itt elveszítesz.

Aztán rám került a sor.
Amint átléptem az ajtót, egy hang szólt a fejemben.
– Ítélet: életfogytig tartó fogság. Fellebbezés nincs.
Még csak meg sem hallgattak.

Egy ablaktalan szobában ébredtem.
A falak simák, a fény mesterséges. Az idő fogalmát elvette a hely. Nem volt nappal, nem volt éjszaka. Csak a monoton, örök világosság.

Az étel valami ragacsos, sűrű folyadék volt, ami minden nap más színben tündökölt. A szaga… nem volt. Az íze sem.
A levegőben hangok kavarogtak, mintha valakik beszélnének, de egyetlen szót sem értettem.

Az első hetekben üvöltöttem.
Kértem, könyörögtem, magyaráztam.
Senki nem válaszolt.

Aztán megtanultam a rendszer ritmusát.
Mikor jön az étel. Mikor alszanak el a fények. Mikor engedik, hogy „kérjek” valamit a falba épített képernyőn.
Füzetet kértem. Tollat. Írni kezdtem.

Valahogy muszáj megtartani az elmét, különben elveszti magát az ember.

A napok hetekbe, az évek évezredekbe olvadtak.
A bilincs még mindig ott volt, de már nem éreztem.
A nyelvet lassan megtanultam. Az ő hangjaikat, a szavaikat. A szimbólumokat, a logikát, amire épült a világuk.

Egyik nap az egyik őr megszólalt, amikor elvitte a tálat.
– Te még mindig élsz?
– Úgy tűnik.
– Szörnyeteg. – mondta, és elsétált.

Nem tudtam, hogy dicséretnek szánta-e vagy átkozásnak.

Aztán egyszer csak… csend lett.
Valami megváltozott. Az ajtó kinyílt.
Egy új, fiatal lény állt ott, más egyenruhában, mint az eddigiek.

– Rendszerváltás történt. Az ítéletek felülvizsgálata folyamatban van. Ön szabad.

Nem értettem, mit mond. Nem tudtam, mit jelent a „szabad”.
Csak akkor értettem meg, amikor újra a Földön találtam magam.
Ugyanabban az albérletben.
Marci a kanapén ült, kezében a telefon, és rám nézett, mintha csak pár perc telt volna el.

– Haver, te most hol voltál? – kérdezte. – Egy napja nem láttunk.

Egy nap.

A toll, amit magammal hoztam, még mindig ott volt a zsebemben.
A füzet is. Benne tízezer évnyi jegyzet. Tízezer év magány, nyelv, kultúra, gondolat, remény és őrület.

Most egy regényt írok.
Nem azért, hogy elhiggyék.
Hanem hogy ne feledjem el, mi az idő.

12 angyal

A felhők fölött, a mennyek végtelen fényében tizenegy angyal gyűlt össze.
A templom, ahol ültek, nem volt kőből – a fény maga tartotta egyben.
A szárnyak suhogása volt az egyetlen hang.

Aztán az egyik angyal felállt. Szárnyai kitárultak, aranypor hullott a mozdulatából.
Hangja betöltötte az eget.

– Testvéreim. – mondta lassan. – Atyánk mindig tizenkét angyalról beszél. De mi, akárhányszor összegyűlünk, csak tizenegyen vagyunk.
– Miért?

A többiek összenéztek. Suttogás támadt, mint a szél, mikor a menny kapuit érinti.
Úgy tűnt, tudnak valamit, amit ő nem.

Az angyal homlokán ránc jelent meg – szokatlan dolog volt ez a mennyben.
Nem hagyta nyugodni a kérdés.

Felkereste Istent.

A trón, amelyen az Úr ült, nem látszott: csak a fény volt látható, s benne a hang, amely mindent betöltött.

– Atyám – szólalt meg. – Ki a tizenkettedik? Miért nem láthatom őt?

Isten csendben maradt egy pillanatig, majd válaszolt.

– Csak azok láthatják a tizenkettediket, akik elérték a megvilágosodást.

– Tehát… én még nem vagyok méltó? – kérdezte az angyal, s hangjában először csendült meg az emberi keserűség.

– Nem minden lélek kész a válaszra.

De a válasz nem volt kielégítő.
Az angyal nem tudott belenyugodni.
Bosszú gondolata fészkelte be magát a szívébe – olyasmi, amit odafent soha nem szabadott volna megéreznie.

Egyik testvérét a másik után járta végig.
Mosolygott, beszélgetett, majd mikor egyedül maradtak, szavakat suttogott, amelyekkel ősi ketreceket idézett.
Fényből szőtt rácsok emelkedtek, amelyekbe az angyalok beleestek, és erejük elpárolgott.

A ketrecek nem törhettek meg.
Börtönükben az angyalok lassan elvesztették isteni erejüket.
S mikor az utolsó is meggyengült, az egyik megszólalt.

– A tizenkettedik sosem volt a mennyben – mondta. – Ő a földön él. Emberként. Nem tudja, mi ő valójában.

Az angyal szeme fellángolt.

– Akkor hát ezért nem láttam… – suttogta. – Mert elrejtette őt előlünk.

Leszállt a földre.
Megkereste testvérét: egy férfit, aki békés, boldog életet élt. Tanított, segített másokon, szerette az embereket.
Nem tudta, hogy ő is angyal.

A testvér elé lépett.
– Ismerős vagy nekem – mondta a férfi. – Ki vagy te?

– A testvéred. És a megmentőd. – válaszolta az angyal, és szárnyait kitárta.
Majd mielőtt a férfi tiltakozhatott volna, megragadta és a mennyekbe vitte.

Az égi kapuk megnyíltak – de ezzel a világ egyensúlya megremegett.
Túl sok erő gyűlt egy helyen.

Isten hallgatott. Nem szólt. Talán várt.

A foglyul ejtett testvér elé állt.
– Engedelmeskedj nekem – szólt rá.
– Nem értem, miről beszélsz – felelte a férfi.
– Ha nem engedelmeskedsz, ők meghalnak.

Kinyitotta a ketrecet: benne tíz angyal, erőtlenül, térdre hullva.

A férfi megremegett. Látta a testvéreit, még ha nem is emlékezett rájuk.
– Kérlek… engedd el őket. Bármit megteszek.

Az angyal arca elégedetten megkeményedett.
– Egy parancsot fogok adni neked. Csak egyet. Teljesítsd, és szabadok lesznek.

– Mondd.

– Térj vissza valódi formádba.

A férfi testén repedések futottak végig. Fény tört elő belőlük, majd a bőr lehullott róla, mint tojáshéj.
Egy fiatal lány állt ott, szárnyai halványan ragyogtak.

– Meglepő… – jegyezte meg az angyal. – Tényleg egy vagy közölünk.

De már mondta is a következő parancsot:
– Szerezd meg tőlük az erejüket. Aztán emelj nekem trónt. És mikor végeztél, válj szoborrá mögötte.

A fiatal angyal könnyezett, de nem tehetett mást.
Egyesével érintette meg testvéreit – s akikhez hozzáért, porrá váltak.
Végül megépítette a trónt, s mikor az elkészült, arca kifejezéstelenné vált.
Szoborrá dermedt, mozdulatlanul állt az angyal mögött.

A mennyek fényében hirtelen csend támadt.
A trón megroppant. A ketrecek eltűntek, a porból újraéledtek az angyalok.

És akkor Isten haragja lesújtott.

A trónt, és rajta az áruló angyalt, a pokol legmélyére vetette.
Olyan mélyre, ahová még a démonok sem merészkedtek.

A lány, a tizenkettedik angyal, felébredt.
Tudata darabokra tört, de a fény még égett benne.
Nem volt már ember, és nem volt már angyal sem.
Valami több lett.

Isten szólt hozzá:
– Megtörtél, de nem estél el. A világ még szükségem van rád.

És mikor az emberek imádsága elérte a mennyet, de Istennek nem volt ideje válaszolni,
a lányt küldte maga helyett.

Lángok csatája

Fáradt voltam. A nap bontással telt, szó szerint.
Segítettem egy régi ház felújításában, de mielőtt új falak emelkedhetnek, előbb a régieknek kell eltűnniük. Kalapáccsal, vésővel estünk neki a tégláknak. Estére a testem minden porcikája sajgott, mintha a ház romjai bennem is nyomot hagytak volna.

Amikor hazaértem, egyetlen vágyam volt: lemosni magamról a nap porát. A fürdőből kilépve a meleg illat megcsapta az orromat — édesanyám már begyújtott a kandallóba. A tűz pattogott, szinte hívogatott.

Leültem vele szembe. Nem szóltam semmit. Csak néztem.
A lángok táncoltak, kergetőztek egymással. Egy nagy, narancssárga láng emelkedett ki közülük, mögötte egy apró, sárgás fénylő lángócska próbálta tartani a lépést. Mintha küzdöttek volna — ki maradhat fenn tovább, ki birtokolhatja a tűz középpontját.

Eleinte a nagyobbik győzött. Felfalta a kisebbet, eltakarta előlem. De a kis láng nem adta fel. Újra meg újra előbukkant a narancsos örvény mögül, apró fényként, de makacsul.
A tűz szuszogott, pattogott, mintha maga is élne, mintha a lángok valóban harcolnának.

Nem tudom, mikor veszítettem el az időérzékem. Csak ültem, és néztem, ahogy a fa lassan hamuvá válik. A narancs láng egyre kisebb lett, a sárga viszont még mindig égett — makacsul, szívósan, mint valami kis hős, aki tudja, hogy a vég biztos, de addig is élni akar.

Ekkor anyám újabb fahasábot tett a tűzre. A lángok hirtelen fellobbantak, és a kis lángócska új erőre kapott. Most ő vezette a táncot. Mintha a gyengeségéből született volna meg az ereje.

Ahogy néztem, lassan megértettem valamit.

Az élet is ilyen.

Mindannyiunkban ég egy kis láng, ami néha elveszik a nagyobb fények között. De amikor eljön a pillanat, és minden más kihuny, ez a kis láng az, ami újra fellobbanthatja a tüzet.

Nem a legerősebb marad meg — hanem az, amelyik nem adja fel.

A kandalló fénye táncolt a falon, miközben a szemem lassan lecsukódott.
A lángok csatája folytatódott tovább — odabent is, bennem is.

Túszdráma a vonaton

„Sebesvonat érkezik az A vágányra” – szólt a hangosbemondó gépies hangja.
A peronon hömpölygött a tömeg: ünnepi hétvége, csomagok, ajándékok, fáradt emberek.
A szerelvény begördült, a fékek csikorogtak, és mindenki sietett felszállni.

Szerencsére hosszabb vonat érkezett, mint máskor. Mindenkinek jutott hely.
Csak néhány férfi maradt állva. Magasak voltak, sötét kabátban, némán. Úgy tűnt, nem együtt vannak, de mégis egyszerre mozdult a tekintetük, mintha egy közös ritmust követtek volna.

A vonat elindult.
Az első megálló fél óra múlva jött, a következő csak másfél óra múlva.
A kalauz végigment, jegyeket ellenőrzött, biccentett.
Aztán a békés zúgásban egyszerre történt minden.

Az állva maradt férfiak előhúztak valamit a kabátjukból – fegyvereket.
Idegen nyelven kiabáltak, talán spanyolul. A kocsiban pánik tört ki, valaki eldobta a telefonját, egy gyerek sírni kezdett.

Ekkor megszólalt egy férfi az egyik ülésről, remegő hangon:
– Azt mondják, maradjunk ülve… aki a telefonjáért nyúl, lelövik… és dobjuk a táskákat a folyosóra.

Csend lett. A motor zúgása úgy visszhangzott, mint egy dobhártyát feszítő szívverés.

A túszejtők nem tudták, hogy a vonat elején és végén rendőrök utaztak civilben. A kalauzok biztonságára.
Minden perc óráknak tűnt, miközben a középső kocsit elfoglalták, és a rendőrök nem lőhettek – túl sok civil volt köztük.

Az állomás közeledett. A peront lezárták, helikopterek zúgtak az égen.
A követelés egyszerű volt:
– Állítsák meg a vonatot. Adják át a pénzt. Engedjenek szabadon minket.
– Ha nem – fordította a férfi remegő hangon – lelövik a túszokat.

A vonat fékezett. A sínek felsikoltottak.
A hátsó ajtó kinyílt, négy fegyveres ugrott le, futott az erdő felé. A rendőrök követték őket.
Lövés dördült. Majd még egy.

A kocsiban maradtak csendben ültek, némán, mozdulatlanul.
Aztán valaki felsikoltott:
– Istenem… vérzik!

A fordító, aki addig segített, a földön feküdt. Mellkasából lassan szivárgott a vér.
A keze a mellényéhez simult, mintha rejteni próbált volna valamit.

Később a rendőrök megtalálták nála az igazolványt.
Miguel Arandez – volt katonatiszt, egy dél-amerikai ország elit egységéből.
Tíz évvel ezelőtt egy hasonló túszdrámában vesztette el a családját.
A felesége és a lánya is azon a vonaton utaztak. Ő volt az egyetlen, aki túlélte.

Azt mondta, soha többé nem száll vonatra.
De most, évek múltán, mégis ott volt – talán azért, hogy jóvátegyen valamit.
A rendőrségi jelentés később azt írta: ő volt a beépített ember, aki segített elaltatni a támadók gyanúját.
És mikor a fegyveresek menekültek, ő adta le a jelet a rendőröknek.

A lövedék, ami végzett vele, nem is tőlük jött.
A támadók közül az egyik fordult vissza, és mielőtt eltűnt az erdőben, még egyszer rálőtt.

A vonat újra elindult.
A peron mögött lassan elnyelte a füst és a távolság.
Senki nem beszélt.
Csak a sínek zakatolása maradt, mintha Miguel szívverése tovább dobogott volna a vasban.

És valahol messze, egy másik országban, egy elárvult lány fényképe hullámzott a szélben.

Lány a peronon

Lement a csúcsforgalom.
A város lassan kifújta magát, a metrók újra a megszokott ritmusban követték egymást: ötpercenként egy szerelvény, némelyiknél tíz.
Ebben a csendesebb, nyugodtabb időben szeretek nézelődni.

A peron túlsó végén egy fiatal lányt vettem észre.
Csinosan volt öltözve, fekete kabát, hófehér sál, sötét haj a vállán.
Egy pillanatig azon tűnődtem, hová mehet ilyen későn.
Tíz is elmúlt. Talán az egyetemre siet? Vagy dolgozni?
Ha dolgozni, akkor biztosan jó helye lehet – olyasmi, ahol nem kell korán kelni.
Nem tudtam eldönteni, csak figyeltem.

Aztán feltűnt egy fiú a mozgólépcső tetején.
Határozott léptekkel indult el a lány felé.
A lány még nem látta, de amikor megpillantotta, a levegő megállt kettőjük között.
Egy pillanatra minden zaj elnémult: a metró zúgása, a bemondó hangja, a lábamnál a sín remegése.

A lány felsikoltott, és a fiú nyakába ugrott.
Nevetett, sírt, ölelt egyszerre. Nem akarta elengedni. Csak érezni akarta a közelségét, azt, hogy tényleg ott van.

Percekig álltak így.
Aztán a lány hátrébb lépett, kérdezett valamit.
Nem hallottam, mit mondott, csak a mozdulatokat láttam.
A fiú válaszolt, de a hangját elnyelte a metró zúgása.
A lány tekintetéből viszont mindent megértettem.

Szerelmes volt.
Úgy nézett rá, mintha a világ megszűnne körülötte.
Hol a szemébe nézett, hol a szájára, aztán újra a szemébe.
Várt.
Várt, hogy a fiú befejezze a mondatát.
Várt, hogy végre megcsókolhassa.

A metró érkezésének menetszele borzolta meg a haját, mikor végül megtörtént.
A lány hirtelen a nyakába ugrott, és erősen a szájához szorította ajkait.
Egy hosszú, szenvedélyes csók volt, amelyben benne volt minden elválás, minden újratalálkozás, minden kimondatlan szó.

Aztán kézen fogták egymást, felszálltak a metróra, és eltűntek a tömegben.
A peronon újra csend lett.
Csak a lehulló szemetek zörgése hallatszott, és a kijelző villogó fénye.

Sokáig néztem utánuk.
Nem tudtam, kik voltak, honnan jöttek, vagy hová mentek.
De abban a pillanatban biztos voltam benne, hogy a szerelem néha tényleg csak ennyi:
egy peron, egy várakozás, és egy pillanat, amit örökre megőriz az ember.

Döntőbíró

A bíróságra új rab érkezett.
Súlyos vádak: több rendbeli testi sértés, nagy értékű lopás, garázdaság.
De talán a legnagyobb bűn, amit elkövetett, nem is ezek közül való volt — hanem az, hogy mindezt a saját barátnője ellen tette.

A tárgyalóterem zsúfolásig megtelt.
A nézőtéren főként nők ültek, szótlanul, mégis érezhető dühvel.
Amikor a férfit bilincsben bevezették, mintha egyetlen levegővétel is elhalt volna a teremben.
Két őr kísérte, a lánc halk csörgése fémes ritmust vert a padlón.

A védője már ott ült a vádlottak padján.
Államilag kirendelt ügyvéd volt — fiatal, de higgadt, sőt, már-már gyanúsan magabiztos.
A túloldalon az ügyészség, az állam képviseletében.
Az ügy nagy visszhangot kapott: újságírók, kamerák, közvélemény.
Valamiért mindenki ítéletet akart — még mielőtt a bíró kimondta volna.

Az esküdtszék tagjai lassan beszivárogtak a terembe.
Látszott rajtuk: ők is tudják, melyik oldalra kell hajolni.
A teremszolga jelentette a bírót, aki röviden biccentett, majd felült a pulpitusra.

– A tárgyalást megnyitom.

Az első tanúkat szólították.
Idősek, fiatalok, nők, férfiak. Mindenki ugyanazt mondta, csak más szavakkal.
A férfi bántotta a lányt, ellopta a pénzét, megfenyegette.
A bíróságon érezni lehetett a feszültséget: a tömeg igazságot akart, vért, megváltást.

Aztán a védőügyvéd feltett egy kérdést, amely megakasztotta a gépezetet.

– Mondja, milyen ruhát viselt aznap az a férfi, aki ön szerint elkövette a bűnt?

A tanú elbizonytalanodott.
– Fekete kapucnis pulóvert… piros nadrágot… fekete cipőt – mondta halkan.

Az ügyvéd felpattant.
– Tévedés! A védencem aznap kék munkaruhát viselt. Egy építkezésen dolgozott.

A terem felmorajlott.
Az esküdtek összehajoltak, a bíró elrendelte a szünetet.
Fél óra pihenő, de a feszültség nem oldódott.
A tanúk arca megfakult, a tömegben suttogás kúszott végig: „Mi van, ha tényleg ártatlan?”

A folytatásban újabb tanút hívtak.
– Látta-e a férfit bemenni a kisboltba, majd onnan távozni?
– Igen, egyértelműen – hangzott a válasz.

De a térfigyelő felvételek másról tanúskodtak: a férfi abban az időben a város másik felén dolgozott.
Két hiba egymás után.
Az ügy kezdett meginogni.

A védőügyvéd kérte, hogy hallgassák meg a vádlottat.
A férfi csendesen ült a padban, szeme alatt sötét karikák.
– Nem tettem semmit – mondta lassan. – Csak dolgozni akartam.

A hangjában volt valami különös. Nem a félelem, inkább valami zavar.
Mintha maga sem lenne biztos abban, hogy kicsoda.

Aztán az ügyész felállt, és letette a dossziét az asztalra.
– A vád új bizonyítékokat mutat be – mondta higgadtan. – DNS-minta, ujjlenyomat, képek.

A férfi arca megdermedt.
Egy pillanatra elfelejtett lélegezni.
Az ügyvédje odahajolt, súgott valamit, és a férfi némán bólintott.

– Bűnös vagyok – mondta végül.
A tömeg felzúgott, a kamerák villantak.

Az esküdtszék rövid tanácskozás után egyhangúan bűnösnek találta.
Mindenki fellélegzett.
Mindenki, kivéve a bírót.

A bíró lassan levette szemüvegét, és megszólalt:
– Mielőtt kimondanám az ítéletet, hadd tegyek fel egy kérdést.

A terem elcsendesedett.

– Az egész tárgyalás során hallgattam a tanúkat, az ügyészt, a védelmet. Mindenki a saját igazát mondta.
De hogyan lehet, hogy ugyanabban az időben két ember két különböző helyen van, és mindkettőnek van bizonyítéka?

Rövid csend után folytatta.

– Úgy, hölgyeim és uraim, hogy a vádlott nincs egyedül. Van egy ikertestvére.
És az a testvér most is itt ül a teremben. A szünet alatt helyet cseréltek.
Tökéletes másai egymásnak — kivéve egy apró anyajegyet a nyakon.

A bíró felállt, és a vádlott mögé lépett.
– Ez a jegy nem volt ott a délelőtti tárgyaláson – mondta csendesen.

A tömeg felmorajlott.
A rendőrök azonnal mozdultak.
Két férfit vezettek el, egymásra döbbenten néztek.

A bíró visszaült.
– Mindketten bűnösök.
Ugyanazt a büntetést kapják, de külön börtönbe kerülnek.
Nem az igazság miatt, hanem azért, hogy többé ne játszhassanak vele.

A kalapács koppant.
A terem kiürült.
Csak a bíró maradt, aki halkan felsóhajtott, és maga elé mormolta:

– Néha nem az a legnehezebb, hogy eldöntsem, ki a bűnös…
hanem az, hogy egyáltalán van-e még ártatlan.